"Azért, mert valami csak létezik, ahelyett, hogy egy adott módon viselkedne, még nem jelenti azt, hogy tudatlan."

(J. D. Salinger: Teddy)

Tigris

Na, végre egyszer nem vmi magasztos fogalom került a cím rovatba. :) Bár minden konkrétságával együtt magyarázatra szorul. Könnyű lenne elintézni azzal, hogy azért tigris, mert "a tigrisek ugranak a legjobban," de nem erről van szó.
Ma kirándulni voltam. Idén először. Hirtelen döntéssel kigurultam Majláth-ig, letettem az autót, és sétáltam egy nagyot a Bükkben. Az erdei út a Vadaspark felé vezetett, arrafelé minden ösvény odavezet, pedig én igyekeztem elkerülni. Mókás, tudom, de kicsit aggódtam, mert... magányosan róttam az utam, hegyre föl, hegyről le... csak a fák recsegtek, volt, ahol madár se szólt, csak a szél zúgott... és mi lesz, ha a tigris véletlenül kiszökik a ketrecéből... fel se tűnne senkinek, ha az erdőben barangol egy sort... aztán egyszerre csak elém toppan... vagy egy bokorból a torkomnak ugrik, mert összetéveszt vmi jól megtermett gazellával (lehet, hogy ezeknek az elkényelmesedett csíkos jószágoknak már nem annyira jó a látásuk vagy a helyzetfelismerő képességük...)! De minek megy egyedül az erdőbe az olyan, aki gyáva? Igaz, a gyáva nyulak is ott tanyáznak, de nem egyedül! :)
Kicsit csapongok. Igazából elmélkedő imára szántam azt az órácskát, és nagyon szükségem is volt rá. Van mit feldolgozni. Önmagam nemhogy elégtelenségét, hanem egyenesen semmivé válását... tegnap óta azt se tudom, ki vagyok én, nem is gondoltam, mi rejlik bennem. Szinte hihetetlen, hogy Van, Aki így is szeret! Így aztán rögtön látszik, hogy a tigrises veszedelmet csak feltupíroztam kissé, hogy teljen a bejegyzés :), mert valójában nem voltam egyedül. Rögtön a séta elején megtaláltam az útitársamat egy erdei fenyőág "személyében", aztán később csatlakozott hozzánk egy szem makk. Így végülis négyen voltunk. Amikor utoljára a természetben voltam, még hatalmas hó volt, és fizikai megerőltetés nélküli lovasszánkózáson vettünk részt. (Erről csatolni igyekszem néhány képet.) A mostani egészen más volt. Bensőségesebb, mélyebb élmény, érzéstelenebb. Az előző elragadó, határtalan, győzedelmes, akadályokat áttörő. Nem panaszkodhatom az élmények pluralitására.
Hát ez most egy ilyen bejegyzés. Lehetne személyesebb is, de minek? Minek legyek matrica különféle emberekre ragasztva?

Egység

Mindig ilyen magasztos témát választok...
A minap megnéztem az egyik barátom blogját, és láttam, hogy ő napi ügyekről, apróságokról, hangulatokról is bátran ír. Én meg csak akkor merek ideülni, ha valami "nagy dolog" történik velem. Olyanok az írásaim, mintha publicisztikának szánnám. Lehet, hogy ez afféle látens nagyravágyás? :)
Nem nagyon volt kedvem írni. Olyan könnyen beleesem a kilátástalanság-érzés csapdájába, és olyan nehéz (egyre nehezebb?) belőle kilábalni. "Öregszem." Ahogy szemlélem a saját ostobaságaimat, kicsiségemet, semmiségemet!, határozottan belefáradok. Mindig csak a "régi nóta", persze gyakran új köntösben: a régi gyengeség, a régi harcok, a régi sérülések.
Aztán MINDIG történik valami, ami kirángat az önsajnálatból, és "kifelé" irányítja a figyelmemet - aligha lehet véletlen, hogy ez sosem marad el... Van, Aki vigyázzon rám, és ráncba szedjen, már ha hagyom. De hagyom... Az elmúlt hetekben, hónapokban épp az ilyen ajándékokért való hálaadásban találtam meg a mindennapjaim szépségét. De az elmúlt hétvégén újabb kis kockával egészült ki a saját életfelfogásom kirakós játéka (hú, de költői...), és ez a tapasztalat érdemes arra, hogy megörökítsem.
Én egy remek közösségnek vagyok tagja. Írtam is már róla, ha nem is explicit módon, de a korábbi soraim között, mögött felfedezhető ez a fontos háttér, a közös elköteleződés, célok és hit. (Most úgy írok, mintha nemtommekkora nyilvánosságnak szánnám a blogbejegyzésemet, holott nagyrészt épp azokkal óhajtom megosztani, akik ezt a közösséget alkotják. Hiába, a nagyravágyás...) Ismét szép élményben volt részem e közösség tagjaként, hasonlóban, mint amiről a Békesség c. bejegyzésben írtam. Mégis saját hibám, kicsiségem megtapasztalása miatt erőt vett rajtam a letörtség, az önsajnálat. Tegnap felhívták rá a figyelmem, hogy saját kicsiségem megélése valójában jó!
Arra jó, hogy önmagam kicsiny volta mellett felfedezzem az Isten nagyságát. S ha már felfedeztem, dicsőítsem Őt. Nem azért, hogy kérjek tőle valamit; nem is azért, hogy hálát adjak valamely nagy tettéért; nem is azért, hogy elnyerjem a megbocsátását. Hanem pusztán azért, mert Ő jó; a Legfőbb Jó. Mert csodálatos a létezése, és nincs szebb, mint ezt a csodálatosságot szemlélni. Mert a világ legnagyobb ajándéka, hogy Ő van nekünk, hogy velünk van, és mi Vele lehetünk. Mindez önmagában elegendő indok arra, hogy vidámak legyünk, hogy ne süllyedjünk bele az elégedetlenség és önostorozás mocsarába, hanem elfogadjuk az ajándékait: a szeretetét, az irgalmát, a szabadságát - már itt, a földi létben.
Erre ébresztett rá tegnap egy nagyon szép és hatékony gondolatmenet. S arra is emlékeztetett, hogy ez a csodálatos Isten bennünk van. Önmagunk kicsinységéhez páratlan és hatalmas méltóság társul, és ezért van okunk bízni magunkban - akkor, ha ez a bizalom valójában Neki szól. Számára nincs lehetetlen. Békességet tud szerezni ott, ahol évszázados viszály dúl, győzelemre vezet a teljes túlerő ellenére, és egységet kovácsol a széthúzás közepette. Jó erre gondolni. Jó így érezni. Jó, hogy van reménységünk az emberi ésszel kilátástalannak tűnő helyzetekben. Jó, hogy Ő van.

Ajándék

Attól tartok, kicsit megkötöttem a saját kezem. Túl komolyan vettem ezt a blogírást, s így egyre kisebb kedvet érzek leülni és begépelni a gondolataimat. Módosítok a hozzáállásámon, megengedem magamnak, hogy szabadon szárnyaljak, és csak intuíciókat írjak ide. Tehetem: senki sem olvassa feltehetőleg a soraimat - még! :) Az utókornak azonban felelősséggel tartozom tartalmas ("magvas") gondolataim színvonaláért... :)
Az ünnepek szépen teltek. Sok szép ajándékot kaptam a szeretteimtől, és most nem a "tárgyi bizonyítékokra" :) gondolok, hanem kedvességre, őszinteségre, megértésre... Elégedettnek, sőt teljesnek érzem magam az ünnepek után. Érzek magamban energiát, erőt, hogy valami újba belevágjak, hogy a döntéseimmel továbbgördítsem az életemet. Igaz, néhány napja még nem éreztem magamat így. El voltam merülve a poblémákban, kicsinyesen azon töprengtem, ki mit gondol rólam, és hogy milyen veszélyeket tartogat a jövő.
Azért ezek a kis emberi gondok, bizalmatlanságok még most is előjönnek néha, megváltozott önértékelésem ellenére is. Néha úgy érzem, mintha egy ideje puha paplan venne körbe. Ez a paplan nagyrészt felfogja az ütéseket, sérüléseket, koppanásokat, amelyek sokkal kevésbé fájnak, mint korábban. De azért most is megvannak, csak nagyobb biztonságban vagyok tőlük.
Most azonban nem önmagamat akarom boncolgatni, hanem a legszebb ajándékról szeretnék írni, amit kaptam. Pedig sok szép volt, de ez most a legfrissebb, ami kirángatott a kicsinyességből, az önzésből. Tudjuk, hogy vannak emberek, akik képesek egészen másokért élni, egészen odaadják életüket mások szolgálatára, szolgáló szeretetére. Az ajándék az volt, hogy velük lehettem, amikor a szegények legszegényebbjeihez vitték el a Szeretet.
Nemrég azt mondták nekem, embernek lenni nagyon nagy dolog, hiszen Isten is emberré lett értünk; az emberi méltóság csodálatosan értékes, mert Isten maga lakik mindannyiunk lelkében. Abban a szegény, végletekig elhanyagolt, mozgásképtelen emberben is ott lakik, akit a szolgáló szeretettől indítva megmosdattak, felöltöztettek Isten csodálatos munkatársai, miután sikerült őt összefogással kimozdítani koszos, hideg kis szobájából, közömbös családja köréből. Nemcsak külsőleg, belül is gyógyította őt Isten szeretete, volt kihez szólnia, meghallgatták, figyeltek rá, megértették.
Milyen kicsi és egyszerre milyen nagy dolog ez. Nemcsak ez a beteg ember gyógyult, hanem mindannyian, akik ott voltunk. Nagy hatást tett rám új ismerősöm, akivel ebből az alkalomból találkoztam először, és talán maga sem tudja, milyen mélyen érintettek a szavai. Megköszönte, hogy részt vehetett ebben a szolgálatban, egyszerűen és szépen kifejezésre juttatta, mennyit épült ő ezalatt, és amíg beszélt, mintha az én érzéseimet fejezte volna ki minden szavával. Megerősített az elhatározásomban. Enélkül nem érdemes élni. Enélkül nem akarok élni.
Úgy látom, jóval személyesebbre sikeredett ez a bejegyzés a korábbiaknál. Talán azért is, mert a téma nagyon mélyen érint engem. És azért is, mert amikor ezeket a sorokat írom, a barátaimra gondolok elsősorban, nekik szánom, velük osztoznék. Néhány napja beleolvastam a tavalyi naplómba (kézzel írott!) - hát ez a bejegyzés hangvételét tekintve inkább ahhoz hasonlít. Most jövök rá, hogy ez az osztozás majdnem lehetetlen, hiszen alig van barátom, aki tudna az új vállalkozásomról. :) Na, ezen sürgősen változtatok! Legalább az esélyt meg kell adnom nekik, hogy tudjanak rólam - már ha érdekli őket.