Egység

Mindig ilyen magasztos témát választok...
A minap megnéztem az egyik barátom blogját, és láttam, hogy ő napi ügyekről, apróságokról, hangulatokról is bátran ír. Én meg csak akkor merek ideülni, ha valami "nagy dolog" történik velem. Olyanok az írásaim, mintha publicisztikának szánnám. Lehet, hogy ez afféle látens nagyravágyás? :)
Nem nagyon volt kedvem írni. Olyan könnyen beleesem a kilátástalanság-érzés csapdájába, és olyan nehéz (egyre nehezebb?) belőle kilábalni. "Öregszem." Ahogy szemlélem a saját ostobaságaimat, kicsiségemet, semmiségemet!, határozottan belefáradok. Mindig csak a "régi nóta", persze gyakran új köntösben: a régi gyengeség, a régi harcok, a régi sérülések.
Aztán MINDIG történik valami, ami kirángat az önsajnálatból, és "kifelé" irányítja a figyelmemet - aligha lehet véletlen, hogy ez sosem marad el... Van, Aki vigyázzon rám, és ráncba szedjen, már ha hagyom. De hagyom... Az elmúlt hetekben, hónapokban épp az ilyen ajándékokért való hálaadásban találtam meg a mindennapjaim szépségét. De az elmúlt hétvégén újabb kis kockával egészült ki a saját életfelfogásom kirakós játéka (hú, de költői...), és ez a tapasztalat érdemes arra, hogy megörökítsem.
Én egy remek közösségnek vagyok tagja. Írtam is már róla, ha nem is explicit módon, de a korábbi soraim között, mögött felfedezhető ez a fontos háttér, a közös elköteleződés, célok és hit. (Most úgy írok, mintha nemtommekkora nyilvánosságnak szánnám a blogbejegyzésemet, holott nagyrészt épp azokkal óhajtom megosztani, akik ezt a közösséget alkotják. Hiába, a nagyravágyás...) Ismét szép élményben volt részem e közösség tagjaként, hasonlóban, mint amiről a Békesség c. bejegyzésben írtam. Mégis saját hibám, kicsiségem megtapasztalása miatt erőt vett rajtam a letörtség, az önsajnálat. Tegnap felhívták rá a figyelmem, hogy saját kicsiségem megélése valójában jó!
Arra jó, hogy önmagam kicsiny volta mellett felfedezzem az Isten nagyságát. S ha már felfedeztem, dicsőítsem Őt. Nem azért, hogy kérjek tőle valamit; nem is azért, hogy hálát adjak valamely nagy tettéért; nem is azért, hogy elnyerjem a megbocsátását. Hanem pusztán azért, mert Ő jó; a Legfőbb Jó. Mert csodálatos a létezése, és nincs szebb, mint ezt a csodálatosságot szemlélni. Mert a világ legnagyobb ajándéka, hogy Ő van nekünk, hogy velünk van, és mi Vele lehetünk. Mindez önmagában elegendő indok arra, hogy vidámak legyünk, hogy ne süllyedjünk bele az elégedetlenség és önostorozás mocsarába, hanem elfogadjuk az ajándékait: a szeretetét, az irgalmát, a szabadságát - már itt, a földi létben.
Erre ébresztett rá tegnap egy nagyon szép és hatékony gondolatmenet. S arra is emlékeztetett, hogy ez a csodálatos Isten bennünk van. Önmagunk kicsinységéhez páratlan és hatalmas méltóság társul, és ezért van okunk bízni magunkban - akkor, ha ez a bizalom valójában Neki szól. Számára nincs lehetetlen. Békességet tud szerezni ott, ahol évszázados viszály dúl, győzelemre vezet a teljes túlerő ellenére, és egységet kovácsol a széthúzás közepette. Jó erre gondolni. Jó így érezni. Jó, hogy van reménységünk az emberi ésszel kilátástalannak tűnő helyzetekben. Jó, hogy Ő van.