Ajándék

Attól tartok, kicsit megkötöttem a saját kezem. Túl komolyan vettem ezt a blogírást, s így egyre kisebb kedvet érzek leülni és begépelni a gondolataimat. Módosítok a hozzáállásámon, megengedem magamnak, hogy szabadon szárnyaljak, és csak intuíciókat írjak ide. Tehetem: senki sem olvassa feltehetőleg a soraimat - még! :) Az utókornak azonban felelősséggel tartozom tartalmas ("magvas") gondolataim színvonaláért... :)
Az ünnepek szépen teltek. Sok szép ajándékot kaptam a szeretteimtől, és most nem a "tárgyi bizonyítékokra" :) gondolok, hanem kedvességre, őszinteségre, megértésre... Elégedettnek, sőt teljesnek érzem magam az ünnepek után. Érzek magamban energiát, erőt, hogy valami újba belevágjak, hogy a döntéseimmel továbbgördítsem az életemet. Igaz, néhány napja még nem éreztem magamat így. El voltam merülve a poblémákban, kicsinyesen azon töprengtem, ki mit gondol rólam, és hogy milyen veszélyeket tartogat a jövő.
Azért ezek a kis emberi gondok, bizalmatlanságok még most is előjönnek néha, megváltozott önértékelésem ellenére is. Néha úgy érzem, mintha egy ideje puha paplan venne körbe. Ez a paplan nagyrészt felfogja az ütéseket, sérüléseket, koppanásokat, amelyek sokkal kevésbé fájnak, mint korábban. De azért most is megvannak, csak nagyobb biztonságban vagyok tőlük.
Most azonban nem önmagamat akarom boncolgatni, hanem a legszebb ajándékról szeretnék írni, amit kaptam. Pedig sok szép volt, de ez most a legfrissebb, ami kirángatott a kicsinyességből, az önzésből. Tudjuk, hogy vannak emberek, akik képesek egészen másokért élni, egészen odaadják életüket mások szolgálatára, szolgáló szeretetére. Az ajándék az volt, hogy velük lehettem, amikor a szegények legszegényebbjeihez vitték el a Szeretet.
Nemrég azt mondták nekem, embernek lenni nagyon nagy dolog, hiszen Isten is emberré lett értünk; az emberi méltóság csodálatosan értékes, mert Isten maga lakik mindannyiunk lelkében. Abban a szegény, végletekig elhanyagolt, mozgásképtelen emberben is ott lakik, akit a szolgáló szeretettől indítva megmosdattak, felöltöztettek Isten csodálatos munkatársai, miután sikerült őt összefogással kimozdítani koszos, hideg kis szobájából, közömbös családja köréből. Nemcsak külsőleg, belül is gyógyította őt Isten szeretete, volt kihez szólnia, meghallgatták, figyeltek rá, megértették.
Milyen kicsi és egyszerre milyen nagy dolog ez. Nemcsak ez a beteg ember gyógyult, hanem mindannyian, akik ott voltunk. Nagy hatást tett rám új ismerősöm, akivel ebből az alkalomból találkoztam először, és talán maga sem tudja, milyen mélyen érintettek a szavai. Megköszönte, hogy részt vehetett ebben a szolgálatban, egyszerűen és szépen kifejezésre juttatta, mennyit épült ő ezalatt, és amíg beszélt, mintha az én érzéseimet fejezte volna ki minden szavával. Megerősített az elhatározásomban. Enélkül nem érdemes élni. Enélkül nem akarok élni.
Úgy látom, jóval személyesebbre sikeredett ez a bejegyzés a korábbiaknál. Talán azért is, mert a téma nagyon mélyen érint engem. És azért is, mert amikor ezeket a sorokat írom, a barátaimra gondolok elsősorban, nekik szánom, velük osztoznék. Néhány napja beleolvastam a tavalyi naplómba (kézzel írott!) - hát ez a bejegyzés hangvételét tekintve inkább ahhoz hasonlít. Most jövök rá, hogy ez az osztozás majdnem lehetetlen, hiszen alig van barátom, aki tudna az új vállalkozásomról. :) Na, ezen sürgősen változtatok! Legalább az esélyt meg kell adnom nekik, hogy tudjanak rólam - már ha érdekli őket.